Pszichológusunk

Batári-Szepesi Anikó - Pszichológus

A pszichológus, gyógypedagógus, szupervízor képzettséggel rendelkező szakértőnk jártas a szenvedélybeteg-ellátás terén. A Drog Stop Egyesület elnöke. Dolgozott szerhasználókkal, hozzátartozóikkal. A személyes tanácsadás mellett gyakorlott online-tanácsadó. Foglalkozik tanulási és magatartási problémákkal a fiatalabb korosztály körében. Ugyanakkor fogyatékossággal élők és hozzátartozóik is fordulhatnak hozzá pszichés problémáik megoldásához segítséget kérve.

Szakértőnk tanácsot nyújt párkapcsolati problémák esetén, speciális élethelyzetekben, sőt a mindennapi problémák megküzdéséhez is lehet tőle segítséget kérni.


Kattintson és kérdezzen szakértőnktől Ön is! pszichologus@fittbekes.hu


BATÁRI-SZEPESI ANIKÓ TANÁCSAI


Remélem nem zavarom a levelemmel! Egy nagy dilemmám van, amiben hátha tud nekem segíteni. Már vagy 15 éve élek együtt az élettársammal és az ő fiával, aki most 21 éves és olyan mintha  a sajátom lenne. Az édesanyja azonban mindig is éreztette velem, hogy hol a helyem és utalt rá, hogy szüljek magamnak gyereket “ne lopjak”. Ettől függetlenül a fiúnak velem nagyon jó a kapcsolata a szüleivel kevésbé. Azonban amióta befejezte a középiskolát és bekerült egy vidéki főiskolai kollégiumba, elkezdett furcsán viselkedni. Gyakran ingerült, olyan ápolatlannak tűnik és múltkor hajnalban összeesett az ajtóban, de azt mondja nem alkoholtól. Másnap beszélgettünk elmondta biofüvet használt, de nyugodjak meg az nem is drog. Cseppet sem vagyok nyugodt, szerintem ez kábítószer és nem tudom eldönteni, hogy most szóljak-e  a szüleinek vagy akkor elveszítem-e a bizalmát. Tud nekem okosat mondani?

Azt nem tudom, hogy okosat mondok-e, de azt igen, hogy két történet munkálkodik önben párhuzamosan. Azt javaslom jelenleg a fiú érdekében minden hiúságot, haragot, sértettséget tegyen félre, hogy reálisan mérlegelhessen, mert a kérdésére a választ csak saját maga fogja tudni megadni. Leginkább azért, mert közelről van benne a helyzetben, ismeri a szereplőket, megtapasztalta azt is, hogy szülőként mit várna el egy másik embertől fordított helyzetben. Ha van lehetősége keressen fel egy olyan szerhasználókat segítő helyet, ahol részt vehet hozzátartozói konzultáción is, hogy mit tegyen. A fiú egyébként már nagykorú, tehát minden döntés az övé, önök a körülményeket tudják befolyásolni és felhasználhatják információ átadásra a jó kapcsolatot vele.

Ezek a szerek szintetikusak és a nevükkel ellentétben semmiféle bio vagy gyógy hatásuk nincsen. Nézzen utána hiteles web oldalakon vagy hívjon fel addiktológiával kapcsolatos szervezeteteket, hogy pontos információkhoz jusson. Beszélgessenek!


Üdvözlöm, tanácsot szeretnék kérni az ügyben, hogy merre találok olyan pszichológust, aki nekem tudna segíteni? Születésemkor kaptam egy kisebb agyvérzést így enyhén bicegek kiskorom óta, de az évek múlásával ez sajnos egyre romló tendenciát mutat. A cimboráim sorra nősülnek meg én azonban itt állok 38 évesen egyedül. Barátnőim vannak, de senki sem szeretne velem családot alapítani. Nem érzem magam mozgássérültnek, fogyatékosnak pláne nem, de az épek között sem érzem magam egyenrangúnak. Megrekedtem.

Ami eszembe jutott hirtelen az a mozgás terápia, ami segíthetne jobban abban, hogy a testi és a lelki állapotát újra rendezni tudja. Itt nem fejlesztő terápiára gondolok, hanem valamilyen, pszichológus által vezetett mozgásos önismereti formára, mint például a tánc terápia, szomato dráma. A romló állapot ijesztő lehet, jó lenne, ha pontos diagnózisokat tudna beszerezni illetve lépéseket tenni az állapot megőrzéséért vagy felkészülni arra, amire kell és lehet. A korosztályában, amúgy is jellemző ez a társtalanság, elköteleződő társ nélküli állapot, persze nem véglegesen, olyan, mintha most ébrednének a késő harmincasok, hogy most vagy soha.

Talán nem megrekedt, hanem vízválasztóhoz ért ön is. Más értékek lettek fontosak az életben és így önmagát is elkezdte más szempontból figyelni és ez nem a megszokott, kezelhető vagy sikeres eredményt hozta. Azt írja, barátnői vannak, tehát a kapcsolat teremtéssel nincs gondja. Ami itt a kérdés, hogy maga készen áll egy komoly kapcsolatra? Ha saját magát nem tudja elfogadni, akkor vajon mást, hogy tud feltétel nélkül szeretni élete végéig? Adjon magának egy kis időt, gyötrődés helyett! A fent említett terápiát valóban javaslom, hogy próbálja ki, és ha esetleg nem az maga módszere, akkor keressen másfajta csoportot, ahol visszajelzéseket is kaphat vagy egyéni terapeutát.


Mivel úgysem találkozunk bátran írok magának. Szerelmi bánatom van és nő létemre egy nő, inkább lány miatt. A lány 26 éves én 33 vagyok és mielőtt összejöttünk mindkettőnknek csak férfiakkal volt dolga. Kedvesem kicsit zűrös évek óta jár pszichológushoz, gondoltam most én is kipróbálom, miért is olyan jó ez. Kicsit mindketten menekültünk ebbe a kapcsolatba, én az autoriter apámtól védtem otthon az anyámat, ő pedig haza se bírt már menni. Olyan volt, mint egy zabolátlan kiscsikó, akit én szoktattam rendre, pontosságra, felelősségre. Szép életünk volt, erre váratlanul összejött egy mocskos szájú táncoslánnyal, akinek minimális perspektívája sincs és teljes káoszban és ami a legrosszabb kiderült már olyan is volt, hogy megütötte. A kérdésem annyi, hogy mi üthetett ebbe a lányba, hogy őt választotta helyettem? Elnézést, hogy zavartam, köszönöm ha válaszol.

A kapcsolati problémákra a legnehezebb látatlanul válaszolni. Ráadásul a kérdésére nagyon sok válasz lehetőség létezik. Van egy segítői iránymutató, hogy azzal foglalkozzunk, aki a kérdést hozza és ne azt akarjuk megfejteni, aki nincs jelen.

Néhány visszajelzést tudok adni, például kategorikusan lánynak nevezi valamiért nem engedi nővé válni. Vajon mi történne akkor? Lehet, hogy nem lehetne többet szoktatni” őt erre arra, hanem felnőtt döntéseket hozna és akkor az is lehet, hogy megbeszélné magával a dolgaikat és nem elszökne, mint egy lázadó tinédzser a lumpen, zenész barátjához. Azt írta a maga apja autoriter, akitől védeni kellet az édesanyját. Valamiért olyan benyomásom lett most, hogy maga elhozta magával az apját. Az apja elnyomó személyisége ilyen módon tartja még mindig fogva önt. Talán az sem véletlen, hogy ha levélben is, de pszichológushoz fordult, aminek örülök. Folytatnia kéne ezt a diskurzust egy személyes terápiában, kezdetben egy női terapeutával. A kedvesével pedig próbáljon meg beszélgetni indulatok és elvárások nélkül, ami tudom, hogy nehéz, de megéri.


A nagyobbik lányommal nagyon megromlott a kapcsolatom apaként, ami nagyon fáj nekem, ezért kérek most segítséget. Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy  a kisebbik gyerekem születésétől kezdve halmozottan fogyatékos fiú, mozgás, értelmi és hallás sérülése is van. Az édesanyja, a volt feleségem soha nem fogadta el őt, én hordtam fejleszteni, óvodába, iskolába. Egy idő után nem bírtam ezt és elhagytam a feleségemet és a kisfiút magammal hoztam. Azt hittem a lányom meg fogja ezt érteni, de évek múltak el  és csak gyűlölködve élnek együtt a régi házunkban, engem még a ballagására sem hívott el. Van még remény, hogy javítsak, javítsunk a dolgon?

Sajnálattal olvasom a levelét, arra gondolok, milyen jó lett volna ha valaki, aki hozzáértő a kisfiúk születésekor támogatja  feleségét, a családot. Ön jobban tudja nálam, hogy egy beteg gyermek érkezése mindenkinek megváltoztatja az életét, a nagylányuknak ugyanúgy, mint a szülőknek. A döntése, hogy elválik és elhozza a kisfiút, szembesítette azzal az édesanyát, amit nagyon nehéz segítség nélkül feldolgozni, hogy nem fogadja el valaki a fogyatékossággal élő utódját. Ez válthatott ki belőle ilyen nagy indulatot és valószínű, hogy haragot is az igazságtalan sors miatt, hisz így még a szeretett társát is elveszítette. A lánya lojalitást vállalt vele és az apa és a kis rivális ellenféllé változtak, árulóvá, ráadásul ő maradt egyedül az elhagyott édesanyjával. Ha az exe még mindig tartja a haragot, akkor elakadhatott a kapcsolatuk veszteségének a feldolgozásában.

Érdemes lenne időnként nyitni feléjük, legfőképpen a lánya felé. Az idő itt is fontos tényező, időt kell neki adnia, lehet sajnos, hogy meg kell várnia a felnőtt kora kezdetét mire rájön, hogy nyitott az édesapjára, kíváncsi rá. Önök mind nagy áldozatot hoztak és pont ezért is képessé kell válniuk egy örömteli életre, hogy ez az áldozat ne hiába való legyen.


Üdvözlöm, a véleményét szeretném kikérni egy számomra fontos kérdésben. A férjem és én mindketten negyven évesek vagyunk és régóta határozottan tudjuk, hogy nem szeretnénk gyereket. Azt azonban nem tudjuk, hogy miért és alapvetően nem is foglalkoztatna ez bennünket ha a környezetünk, a barátaink nem ezt kérdezgetnék folyton.

Szerintük az nem elég válasz, hogy így is teljesnek, kereknek érezzük az életünket. Az a legfurcsább, mikor azt mondják, hogy pedig milyen jó anya lennék, ez nem nagyon mond nekem semmit és a gyerekeket sem tudom elviselni. Lehet, hogy én szeretek mindent kiszámítani, a kicsik pedig nem kiszámíthatóak, nem tudom. Gondoskodni szeretek, ebből jut a családomnak és a barátaimnak is. Szóval kéne, hogy legyen egy igaz kész válaszom arra, hogy miért nem szeretnék gyereket? Köszönöm a válaszát!

Valószínűleg azzal lepi meg a környezetét, hogy nincs egy kreált, társadalom kompatibilis válasza és ezzel is azt fejezi ki, hogy tényleg nem foglalkoztatja  dolog, nem sorakoztat fel érveket pro és kontra és főleg nem kíván magyarázkodni. Tehát teljesen szükségtelen, hogy mások számára válasza legyen. Ha jól értettem a férjével egyetértenek, igaz az elején közös döntésként kezdett írni erről, aztán átment határozott egyes szám első személybe a története. Azonban ha belegondolok abba, hogy ha egy közeli rokon, egy jó barátnő kérdez és a téma nem tabu, akkor érdekes, hogy miért nincsenek erre szavai.

A misztériumok és a tudattalan hatalmának a kihagyásával most mégis arra bíztatnám önt, hogy ha már megírta ezt a levelet, akkor csak egyszer, csak önmagának válaszolja meg ezt a kérdést. Akár azt is, hogy miért nincs ennek ennyire semmiféle jelentősége, miért van az, hogy még gondolni sem érdemes rá? Volt-e olyan szakasz az életében, amikor még ez a tervek között szerepelt? Ha igen akkor mikor került ki a gyermekvállalás a képből? Tudom, hogy pont arról kérdezett, hogy miért kéne erről válaszainak lennie, de azt hiszem nincsenek véletlenek, valamiért mégis beszélni kezdett erről.


Elnézést kérek előre is ha ilyen témával nem lehet keresni magát! Várandós vagyok és rettegek a vizsgálatoktól, de azt is megtudtam ha nem megyek el elégszer orvoshoz, akkor nem fogok kapni GYED-et. Mikor kisebb lány voltam a nagybátyám mikor nálunk dolgozott molesztált. Mikor ez kiderült a szüleim elvittek pszichológushoz és nem is nagyon jutott ez eszembe sokáig. Párkapcsolataim nem nagyon voltak a férjemmel is barátok hoztak össze. Nagyon szeretem, türelmes velem, pedig nem nagyon tudok örülni a házas életnek. Mégegyszer bocsánat, hogy ilyeneket leírok.

A vizsgálatoktól, az idegen férfiaktól pedig egyenesen rettegek, néha arra gondolok inkább ne is legyen kisbabánk. Ilyenkor szörnyen érzem magam. Van ahova fordulhatok segítségért? Pénzünk sincsen sok. Köszönöm szépen a megértését!

Először is kérem ne kérjen mindig elnézést, nincs rá oka! Amit önnel tettek, az nem az ön szégyene kell, hogy legyen, de megértem, hogy kellemetlen erről írnia és nagyra tartom a bátorságát, hogy a kisbabájukért még ezt is vállalta! Az első gyakorlati tanácsom az, hogy keressen egy egészségházban rendelő női szülész-nőgyógyászt és mondja el neki, amit nekem megírt. Segíteni fog, megszervezik majd a vizsgálatokat, időt, biztonságos közeget teremtenek és a szülést is lehet úgy alakítani, hogy csak az lehet jelen vagy érhet önhöz, akit elfogad, a szülés módját is megválaszthatja. szintén vannak olyan női terapeuták, akik várandós anyákkal foglalkoznak krízis helyzetekben. A szülészeten érdeklődjön a közelben dolgozó elérhetőségéről vagy keressen rá az interneten. Ez a szakember támogatni fogja a várandóssága során végig. Ami eszembe jutott még, hogy keressen maga mellé egy Dúlát.


Jó napot kívánok! Azt szeretném kérdezni, hogy normális-e, hogy 22 évesen hirtelen haragudni kezdtem az anyámra. Sokáig nem ő nevelt volt egy csúnya válásuk apámmal, de mindig a lelkét kitette értem, mindent megadott, szeretett, törődött velem. Mégis azt veszem észre egyre többször, hogy zavar, amit mond, zavar, hogy nevelni akar, zavar, ahogy él. Régebben istenítettem, imádtam. Kezdek megőrülni?

Azzal sem szeretném megijeszteni, hogy normális és azzal sem, hogy nem az, pedig mind a kettő igaz lehet. A lényeg az, hogy még egy érzelmileg kevésbé terhelt kapcsolatban is, mint a maguké eljön az az időszak és gyakran a húszas évek eleje, amikor a gyerekek hirtelen megkérdőjelezik a szüleik addigi értékeit, értékrendjét, szokásait, de még a külsejüket is. Ilyenkor kezd kialakulni a majdnem  fiatal felnőttek stabil  és saját értékrendje, amiben természetes folyamat, hogy el kell távolodni az addigi sorvezetőktől és meg kell találni a saját utakat. A dolog végére azok az értékek, amik elfogadhatók voltak a szülőtől visszakerülnek és sokszor a személyiség részévé válnak. Gyakran olyanok is, amiket a legkevésbé szeretne az ember.

Tehát, amikor ebben az életszakaszban ránézünk, a szüleinkre hirtelen másképp látjuk őket, eltűnik a feltétlen rajongás, biztonság, elfogadás és hirtelen haragudni kezd az a kisgyerek, hogy miért is nem volt ügyesebb az anyukája a váláskor vagy miért nem teremtett jobb egzisztenciát vagy miért kell azzal a tudattal élni, hogy érte áldozta fel magát. Ezek a szélsőségek idővel elmúlnak. Azért érdemes beszélgetni ezekről még ha fájdalmas is néha. A terápiás folyamatokban is nagy lépésnek tartják, amikor valaki a legszeretettebb személyre az anyára mérges mer lenni.


Előre leszögezem, nem nagyon hiszek a pszichológiában, informatikus vagyok és úgy nagyjából a segítőkben sem, még senki sem tudott a cannabis függésemmel kezdeni valamit. Van két kis gyerekem és feleségem, szóval családom. Őszintén szólva, ez roppant mód leterhel és feszültté tesz, ha nem szívok, akkor konkrétan összetöröm, ami kezembe kerül. A családomat szeretem, a nyüzsgés, a feladatok és a felelősség akaszt ki. Számos drogambulancián jártam már, voltunk párterápián, megtudtam, hogy az anyám erőszakos dolgai miatt vagyok mindig feszült, de az a függőségemen mit sem javított. A feleségem most inkább beosztja a cuccot, mert szerinte jobb fej vagyok, amikor szívok. Ezen egy  barátja, aki pszichológus nagyon kiakadt. Tőle nem kérdezem meg, hogy miért, de magától igen.

Valószínűleg az lehet a kiborulás oka, hogy azzal, amit a felesége tesz beszállt egy hatalmas nagy függő játszmába, ahol még azt az icipici felelősséget is levette a válláról, hogy beossza magának a szívni valóját. Ráadásul, lehet, hogy ismeret hiányból, de bekerült a kodependens hozzátartozó szerepkörbe. Ha leegyszerűsítem a dolgot neki is érdeke, hogy maga beálljon, hiszen akkor van családi béke, viszont nem ezt tartják a világ legbátrabb megoldásának, hisz akkor nem mentek el volna akár párterápiába is.

Valamiért nekem most az a mondata hangosodik ki, hogy a gyerek, feleség, család roppant mód leterhelik…és talált magának valamit, ami felmentést ad ez alól. Méghozzá a világ legnagyobb marihuana függőségét, ami egy heroinistáéval vetekszik.

A másik, ami kitűnik az amit az édesanyjáról említett meg. Ön valóban távol tartja magát a családjától, az igazi valójától, ami úgy vélem nem a törő-zuzó személyisége. Húzott egy falat, így nem árthatnak egymásnak, ezt hozta magával, hogy a szülő az bántalmazó.

De így sincs jelen, ez nem a valóság. Lehet, hogy most van itt az ideje egy mélyebb, analitikus terápiának. Remélem megtalálja az útját!


Üdvözöm! Kérem ne ítéljen el a kérdésem miatt, elég, hogy önmagamat szánalmasnak tartom! Szóval, azt hiszem, sőt tudom, hogy munkafüggő vagyok és ez három gyerekes anyaként nem túl szocial és társadalom és család pozitív. Egy nem túl jó légkörű közegben nőttem fel és azt hittem én leszek majd a szuperanyu a csodálatosan kiegyensúlyozott gyerekeivel. Nos nem így lett.

Tehetek ezellen valamit? Lehetek boldog így vagy úgy? A családom?

Köszönöm szépen az idejét!

Ritkán köszönik meg az időmet, látszik fontos önnek a világnak ez a mértékegysége. Egy pillanatra sem ítélem el és sajnálom, hogy önmagával ezt teszi. Feltehetően ez az egyik oka a munkamániájának, a túl nagy elvárások és szigorúság önmagával szemben. Volt valaki, aki sokat várt el magától régen? Vagy, ahogy a családról is tökéletes elvárásai voltak, úgy a jövendő munkájáról és teljesítményéről is? Abban a nem túl jó légkörű közegben elhangzott, hogy joga van időt tölteni boldog családi légkörben bűntudat nélkül? Az iskola, de már az óvoda is arra predesztinál, hogy a társadalomban álljuk meg a helyünket, lehetőleg a munkaerő piacon és akkor minden megoldódik és nagyszerű életünk borítékolva van. Ráadásul a munka kiszámítható, kontrollálható és nem kér intim közelséget. A család lássuk be nem ilyen.

Mikor hagyott magának utoljára időt csak úgy lenni? Olvasni, lóbálni a lábát úgy, hogy ne a két színtér valamelyike között lett volna bűntudta? Ahogy anno megtanult tökéletes munkaerő lenni újból meg kell tanulnia lazítani. Labdázni úgy, hogy fejben is kikapcsol, játszani. Ezeket gyakorolni kell, mint a biciklizést.


Szerintem nagyon vicces, amiben a véleményét szeretném kérni. Boldog házasságban élek, jó munkám van, elégedett vagyok, voltam. A fejlődés jegyében elmentem egy művészet terápiás alapú önismereti foglalkozás sorozatra a szomszédos városba. Tanultunk Jungról, szimbólumokról, ősi történeteket hallgattunk, meditáltunk aztán ami feljött bennünk azt kifestettük magunkból majd meg is beszéltük mindezt. Ez annyira jól sikerült, hogy mire vége lett az egésznek már nem akartam, akarok a férjemmel élni, gyerekeket szeretnék, de nem tőle, a munkámat unalmasnak tartom, azt hiszem másban jobb lennék.

A foglalkozást tartó pszichológust nem tartom elég objektívnek, egy külső véleményre vagyok kiváncsi, hogy valósak-e az érzéseim vagy minden ilyesmi után felborul kicsit az ember lánya, másnak is tönkre megy az élete a terápiától és az önismerettől?

Amiről ír és kérdez az maga a változás és a fejlődés, amit szeretett is volna, mikor odament. Általában nem véletlen, hogy milyen dolgok, terápiák vonzzanak be, illetve az, hogy mindebből mi talál meg és mi talál be? Ha az előtörő érzések túl intenzívek és ijesztőek, annak több oka is lehet… Mélyen voltak elásva, eddig más szemszögből figyelte magát, ezzel az aspektussal nem tud mit kezdeni stb.

Megtudott önmagáról olyan dolgokat, amelyeket még nem biztos, hogy kész elfogadni vagy viselhetően magába integrálni. Bátran konzultáljon azzal, aki a foglalkozásokat tartotta, hisz ő ismeri ezt a módszert és a hatásait a legjobban és ha szükségét érzi itt az alkalom, hogy egyéni terápiába menjen, ahol folytathatja ezt az önismereti utat. Erre az útra nagyon igaz a mondás, hogy „aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni.”


Tisztelt Segítők! Nagy bajba kerültem otthon. Én egy 28 éves vagyok és meleg. Ezt csak a szűk baráti köröm tudja a családomat soha nem szerettem volna ezzel megbántani. A legutóbbi barátom viszont nem így gondolta és egy összeveszésünk után részegen elment anyámékhoz és kitálalt. Azóta nem mentem haza, már évek óta nem is lakom velük és a telefont sem veszem fel, megírtam nekik, hogy nagyon sajnálom és csak akkor beszéljünk ha valamennyire lehiggadtak. Ők azt válaszolták, hogy szeretnek és együtt megoldjuk. De nincs mit megoldani, hogy tudnám ezt velük megértetni?

Ennek az ön történetének van a pszichológiát és van praktikusabb dolgokat érintő része is. Ez utóbbival kezdeném, hogy elképzelhető, hogy szerencsés volna felvenni a kapcsolatot például a Meleg Háttér Társasággal, akik egy komoly szervezet és telefon vonalat is fenn tartanak és tapasztalati tanácsaik vannak arra, hogy hogyan lehet azt a  családdal  megértetni, ha elfogadtatni nem is minden esetben sikerül, hogy a melegség nem egy olyan dolog, ami megoldható vagy gyógyítható. A pszichológia az a terület, ahol már az elfogadás, csúnyán mondva az elfogadtatás is szóba jöhet. Kérdésem önhöz az, hogy saját magának már sikerült ezt elfogadnia? Mi áll annak az útjába, hogy felvállalja az identitását?

Ezek nem felszólító vagy provokatív csak tisztázó kérdések. Úgy érzem, az, hogy a szülei is megtudták ez vízválasztó a viszonyulásában, hisz egy újabb terepen az egyik legfontosabb és legintimebb helyen a családban az, hogy a saját nemét szereti nem titok többé. Az viszont önökön múlik, hogy esetleg tabu lesz-e?

A szülei reakciója pozitív és támogató volt. Beszélgessen velük, adjon nekik teret, hogy elmondhassák a félelmeiket és a kérdéseiket. Fontos, hogy komolyan vegye azokat! Segítsenek egymásnak, ez ön számára is egy új időszámítás kezdete.


Szeretnék segítséget kérni! Óvónő vagyok egy nagy intézményben és új társat kaptam sajnos. A régi egy kedves, nyugodt, tapasztalt hölgy volt, míg ez a mostani egy nagyszájú, tapintatlan nő, aki sokáig gyermek felügyelő volt és a negyvenes éveiben tanult tovább. Szerintem durva a gyerekekkel és mindent jobban akar tudni mindenkinél, természetesen nálam is. Kedvenc szófordulata, hogy pedig ezt én tudhatnám annyi év gyakorlat után illetve az, hogy látszik nekem csak diplomám van, nem tudom milyen feladni egy cipőt egy gyerekre normálisan. Belátom felnőtt ember vagyok, tudnom kell kezelnem a problémáimat ezért fordulok most pszichológushoz tanácsért, hogy hogyan lehetnék nyugodtabb, mit tegyek, hogy ne boruljak ki? Gyógyszereket nem szeretnék szedni. Már leírni is jó volt ezt valakinek…. Köszönöm a válaszát!

Azt írja, hogy jó volt erről beszélni valakinek, tehát nem osztja meg a nehézségeit másokkal. Pedig azt gondolom a kolléganőjével és bizony a vezetőjével is nyugodtan beszélgethetne erről, mivel ez nem provokáció vagy árulkodás hanem a saját érdekeinek a képviselete és önérvényesítés lenne. A jó hír, hogy létezik erre egy módszer az úgynevezett szupervízió. Amennyiben az intézménynek van rá kerete felkérhet egy külsős szupervízor szakembert, aki akár kettesben a kollégával vagy egyszemélyes ülésen segítheti önnek a helyzet feldolgozását.

Amennyiben nincs rá a munkahelyén mód javaslom áldozzon ön erre a pszichológiai szolgáltatásra, ahol valódi eszközöket kaphat a problémája kezelésére. Ezt tudom ajánlani arra, hogyan nem boruljon ki jobban. Persze nyilván segít ha meditál, ha sportol, ha megtanulja, hogy ez a viselkedés a kollégáról szól és nem önről, de azért nem kell, hogy áldozat maradjon a saját munkahelyén, aki a túlélésért küzd. Amennyiben sikerülne kettesben átbeszélni ezt, akkor még kiderülhet, hogy ha mindenki kimondja a félelmeit, sérelmeit jó párost is alkothatnának.


Haliho, üdvözletem!
Nem tudom ebben a témában jó helyen járok-e, de azt hiszem, hogy kicsit a  szórakozást illetve a hétvégéket tekintve elszaladt velem a paci. Tekintve, hogy negyvenegy éves vagyok és van egy komoly munkahelyem, ez már nekem is aggasztó. Hétvége alatt azt értem, hogy  péntek délutántól  hétfő délelőttig toljuk az érzést és cuccot, na nem mindig szétesve van úgy, hogy csak érzéssel. Azt vettem észre, hogy egyre jobban kimerülök, minden nyavalyát elkapok, hülyeségeket csinálok. Pedig nem komoly dolgokat kokaint vagy heroint használgatok, hanem ezeket a biocuccokat. A barátnőm, aki nem is értem miért visel el pszichopedagógus és szerinte beszéljek egy pszichológussal, mert nem akarok felnőni blabla. Szerintem meg otthon kéne maradni hétvégén és kész, de 26 éve bulizok, itt megy ki a gőz. Vagy nem tudom. Na van remény, hogy tisztes polgár legyek?

Kedves fiatalember!
Természetesen van remény, hogy tisztes polgár legyen és alapvetően az is. Van szakmája, munkahelye, barátnője és jövőképe a tisztes polgárságról és úgy látszik zűrös helyzetben képes önmagára odafigyelni és van belátása a viselkedésére. Az, hogy hogyan alakulnak a továbbiak az nagyban múlnak a közeljövő döntésein. Elképzelhető, hogyha nem jönnek be a piacra az úgynevezett bio-, dizájnerek, akkor még mindig a barátokkal sörözgető hétvégékben élne, megjegyzem nem egyedül az országban. Azonban ezek a szerek hamar görbe tükröt tartottak a használók elé, rapid lefolyás, hatás, olcsóság, szélsőséges érzések, gyors sóvárgás, egybe folyó hétvégék, testi-lelki leépülés. Egyrészt döntést kéne hoznia mit szeretne magával kezdeni és mivel a szerhasználat és a szabadság, kikapcsolódás érzése összefügg érdemes lenne valamilyen önismereti módszert kipróbálnia. Elképzelhető, hogy a tudatos változáshoz és a barátnője által is felvetett felnőtt élet vállalásához is támogatásra van szüksége, érdemes segítséget kérnie például egy addiktológiai ellátó helyen, ahol anonim módon is járhat terápiába.


Kedves Anikó!

Külföldön élek, komoly krízisbe került az életem. Most két éves a fiam, férjem ír származású. Mikor egy éves lett visszamentem dolgozni a munkahelyemre és jóval kevesebb időm jutott a házimunkára és úgy egyáltalán a családra. A párom ezt nem vette jó néven, sokszor durva hangnemben tette szóvá, hogy mit kifogásol éppen. Közben a munkahelyemen udvarolni kezdett az egyik kollégám és én szép lassan beleszerettem. Ettől függetlenül úgy érzem, nem tudok tovább benne maradni a házasságomban, nem érzem jól magma, azt gondolom, hogy többet érdemlek annál, hogy lehordjanak ha nincs elmosogatva vagy nem alszik időben a fiunk. A házas életünk sem az igazi. A kollégámmal nem jöttünk össze, tiszteletben tartom a kapcsolatomat. A szüleim, barátaim azt mondják, hogy a szerelem összezavart és legyek türelemmel, a férjem szerint keressek egy terapeutát, ami nem az anyanyelvemen szerintem nem lehet túl kellemes. Ön, hogy látja kívülről ezt, rossz úton járok?

Valóban nincs egyszerűen átlátható helyzetben megértem. A végén kezdeném a gyors segítség miatt, hogy az online tanácsadásnak van skype formája is és sok magyarországi pszichológus dolgozik, ilyen módon illetve azt sem tartom kizártnak, hogy talál a közelében honfitárs terapeutát. Mivel van gyermekük, mindenképpen hasznos lenne ha együtt a férjével elmennének párterápiára, akkor is ha az elválás mellett döntenek, nem mindegy, hogyan zajlik az le. A kisfiú okán már egész életükben össze lesznek kötve és ez jó ha békében, tiszteletben történik. A szülés, a csecsemőkor, a leválás a kisbabáról ezek mind családi és személyes krízisek a szülők életében. A krízis az egyszerre esély és veszély, de mindenképpen felkeveri a dolgokat, ezért nem tanácsos ilyenkor meghatározó döntéseket meghozni. Persze fontos, hogy tudja, mi teszi boldoggá, minek örül, hol vannak a határai.  A házasság válságában és az erős anya szerep után könnyebb nyitottnak lenni az udvarlásra, hisz a nőiességet erősíti, de érdemes tisztán látni (ami ebben a helyzetben paradoxon), hogy mik a valódi érzései, motivációi.


Jó napot kívánok!

Már nincs hova fordulnom, a rendőrséghez nem akarok, az orvosok nem segítenek, a családom szerint pedig buta öregasszony vagyok. Mindkét fiam alkoholbeteg csak a kisebb már 8 éve nem iszik egy kortyot sem, de a másik, akinek van egy 18 és egy 21 éves fia is teljesen el van veszve. Minden évben beültetnek neki egy chipet, amíg ez hat, addig normális, kedves, dolgozik, ha viszont ennek vége akkor menetrendszerűen inni kezd, azt sem tudja mit csinál, elviszi a fiai pénzét, lopkod itthonról. Senki nem áll már vele szóba és haragszanak rám, hogy főzök, mosok rá. Mi mást tehetnék, hiszen a fiam! Van esetleg olyan, amit még megtehetnék érte?

Kedves Asszonyom!

Az  igazi kérdés az lehetne, hogy mit tehetne még meg a fia saját magáért? Az alkohol függők ha abba akarják hagyni az ivást mindenképpen motiváltak és önmaguktól elszántak kell, hogy legyenek ebben. A környezetének sajnos abban igaza van, hogy amíg a fia otthon büntetlenül mindent megkap, semminek nincs következménye addig miért is változtatna a szokásain? Másrészt nyilván önt és a teherbírását is féltik a többiek. Az alkoholizmus az egyik legerősebb szenvedélybetegség, orvosi felügyelet szükséges a fizikai leálláshoz és ha a lelki felépülés mellőzve van, nincs semmilyen pszichés támogatás akkor az egész valószínűleg hiábavaló. Beszélgetet már a másik fiával neki, hogy sikerült? Érdemes lenne együtt felkeresniük egy közeli Hozzátartozói csoportot egy olyan intézményben, amit kimondottan függőkkel foglalkozik. Amennyiben a fia a tiszta periódusaiban sem tárgyalóképes és nem akarja feltárni a függősége okait, változtatni, akkor valóban ahhoz kéne Önnek segítséget kérnie, hogyan tudna önmagát függetleníteni tőle. Vállalja ő a felelősséget a saját életéért.

Amiért még a külső szakemberrel való konzultációt javaslom, az a kodependencia fogalma. Mint írta hosszú éveket töltöttek el így kettesben, fontos ránézni, hogy miért ebbe a kapcsolatba teszi minden energiáját.

Sok erőt kívánok!


Azzal a kérdéssel fordulok oldalukhoz, hogy a marihuana valóban okoz-e és ha igen milyen erős függőséget? Egyetemre járok, egy éve vagyok kollégiumban  és a szobatársaimmal hetente többször szívunk, de ezen kívül semmi mást.

Hétvégén jól megvagyok otthon, de anyám pár hete talált a táskámban maradékot, papírt és addig nyaggatott, amíg elmondtam neki. Azonnal felhívott fűt-fát és bejósolta a közeli halálomat. Az egyik helyen azt mondták neki, hogy menjen velem együtt pszichológushoz, mert ezen az segít. Egyrészt semmi olyat nem tapasztalok magamon, amin segíteni kéne illetve akkor ettől most én függő lettem vagy nem? Köszönöm!

Kedves egyetemista! Mindenféle szerhasználat előtt tanácsos tájékozódni annak összetételéről, hatásairól és ártalomcsökkentéséről, és ami a legbölcsebb ha azt is tudjuk, hogy miért és mire használjuk. (és persze a jogi vonatkozásokról)

A klasszikus metódus szerint a marihuana használata nem okoz fizikai függőséget, azonban a bomlás termékek azért a szervezetben maradnak illetve  huzamosabb használatot követően jelentkezhetnek kellemetlen tünetek, mint például az álmatlanság, ingerültség. A koncentráció zavara vagy a rövid távú memória gyengébb működése a használat mellékhatása is lehet. A pszichés függőség már erősebb, a szokás a szokáshoz, az érzelmi állapothoz, amit kivált a használat.

Valószínűsítem a pszichológus ebből az irányból kerülhetett a képbe… Hosszabb, problémás szerhasználatnál, mikor az anyagozás már az életvitel, a kapcsolatok, motiváció stb. rovására megy, akkor érdemes terápiával, az önismereti munkával, a személyiség valamilyen fejlesztésével segíteni a leállást és a szermentes, mértékletes és tartalmas élet kialakítását.


Üdvözlöm, boldog kismama vagyok a 13. hétben. A férjem és a családom azt szeretnék, hogy menjek el genetikai vizsgálatra,mert nem szeretne, szeretnének sérült gyereket, de én biztosan tudom, hogy akármilyen is lesz a baba én szeretni fogom. Szerintük nem gondolkozom reálisan és felelősség teljesenés csak magamra gondolok. Nem is értem miért rontják el az örömünket ezzel? Mit gondola igazuk van? Kezdek elbizonytalanodni.

Kedves Kismama!

Ez egy nagyon fontos, súlyos és bonyolult etikai, érzelmi, erkölcsi döntés és szerencsére ma hazánkban egy szabadon eldönthető kérdés. Egy kisbaba jó esetben és úgy látom önöknél így van – családba érkezik, van apuka, anyuka, nagyszülők, testvérek. Nehéz megmondani, hogyan lehet egy ilyen rendszerben az egyén döntéseit jól tiszteletben tartan, hiszen nagy hatással lesz a többiek életére is. A leglényegesebb mégis a párja véleménye. Ez egy nagy horderejű kérdés, ami előtt mindenképpen tájékozódniuk kell. Konkrétan a kockázatokról, a kiszűrhető betegségekről, az eredmény utáni lehetőségekről stb. Másrészt azt is alaposan át kell beszélniük, akár egy alkalommal egy tanácsadó segítségével, hogyan is viszonyulnak ehhez a kérdéshez, mert ha valami balul sül el, akkor egy életre megmérgezheti a kapcsolatukat, hogy nem egyetértésben döntöttek. Akár egészséges, akár beteg egy kisgyerek egy egész családba születik bele. Vannak országok, ahol a szűrést azért végzik el, hogy felkészüljenek a speciális  gyerekek fogadására.


Azt szeretném megkérdezni, hogyan győzhetném meg a lányom, hogy egészséges, szép emberként nem kéne hozzámennie egy vak fiatalemberhez.

Párszor találkoztam már vele ügyes és munkája is van, de akkor sem gondolom, hogy a lányomhoz való. Mi lesz vele később? Mi lesz az unokákkal? Lehet, hogy nincs a gyerekemnek önbizalma, hogy így választott? Egy anya.

Kedves Anya! Azt gondolom, beszélgethet a lányával, elmondhatja a véleményét, de lehet, jobb lenne, ha inkább tőle kérdezné meg ezeket a kérdéseket.  Ha tényleg érdeklődve, a megoldást keresve teszi fel azokat, akkor még az is lehet, hogy együtt találnak rá válaszokat. Minden szülő a legjobbat akarja a gyerekének ez teljesen normális és itt jön be a kérdés, hogy mitől is nem a legjobb egy vak férfi. Valójában mit gondol, érez ön a fogyatékosságról, a fogyatékossággal élő emberekről, képességeiről? Ismeri-e őket?  Próbáljon meg több időt eltölteni vele és a családjával. Tegyen fel nyugodtan tisztázó kérdéseket és ossza meg a félelmeit, akár az unokákról is. Támadás helyett, amivel valószínűleg megbántja őket, kérjen mindenre magyarázatot, lehet, hogy eközben bennük is felmerülnek olyan kérdések, amik addig nem. Végső soron pedig a lánya felnőtt és tiszteletben kell tartani a választásait. Abban meg önnek van igaza, hogy az életük mindenképp másmilyen lesz, mint az átlagos és fontos, hogy fel legyenek erre készülve reálisan.


Tanácsot szeretnék kérni öntől! Múlt évben töltöttem be a harmincötödik életévemet és hosszú ideje próbálkozunk a férjemmel, hogy gyermekünk szülessen és hiába. Orvosilag semmi baj nincs velünk, így eljutottunk a mesterséges úton történő megtermékenyítésig, de az sem járt sikerrel.
Elég zárkózott vagyok nem szívesen beszélek erről senkivel, de olvastam cikkeket, hogy mégis bennem lehet a hiba csak nem tudok róla. Mit javasol, mit próbálhatnék még meg?

Először is felejtse el azt a kifejezést, hogy BENNEM VAN A HIBA! Igen vannak elméletek és gyakorlatok is arra, hogy a lelki gátak is okozhatnak átmenetileg terméketlenséget. Ez kialakulhat a kezdeti sikertelenség okozta frusztrációtól vagy lehetnek mélyebben gyökeredző pszichés okai is. Biztos hallott már arról a jelenségről, hogy miután örökbe fogadnak párok csecsemőt az anya spontán teherbe esik. Ez az elengedés miatt van, a görcsösség elvesztése miatt és hogy át meri adni magát az anyaság érzésének. Ez persze nem mindenkivel történik meg, de elég szemléletesen leírja a folyamatot. Akad akinél az erős kontroll és a tervezés megy szembe a saját természetes ritmusával és mutat fricskát a szervezete, hogy ő nem egy project. Ezenkívül vannak mélyebb elakadások is, akár transzgenerációsak is vagy sérült szülő-gyermek kapcsolatból adódóak, esetleg tudattalan félelem az anyaságtól vagy gyakori az a fantázia, hogy “nem leszek elég jó anya”. Mindenesetre vannak erre a területre specializálódott terapeuták, érdemes választania egyet. Javasolt még a családállítás illetve bizonyos tornák, jóga, amik a testet lelket harmonizálják!


Lehet meglepő, de férfiként írok magának. Egy elvált asszonyt vettem el, akinek már volt egy öt éves lánya. Nekünk is született közös gyerekünk, aki szintén kislány. Szeretném leszögezni, hogy a házasságunk jó, megértjük egymást, egy dolog van amiben nincs közös nevezőnk, az pedig a gyerekek. A feleségem isteníti a saját ”lányát, míg az enyémmel” túl kimért, szigorú. A legrosszabb az, hogy észre sem veszi. Legfeljebb azt mondja, hogy most már érettebb lett tudja, hogyan kell nevelni valakit. Gyakran vitázunk a lányok előtt nevelési dolgokon.

Azt gondolom engem nem fogad el vagy rosszul látom? Mit gondol erről?

Üdvözlöm!
Köszönöm, hogy férfiként megtisztelt a bizalmával és megnyugtatom az, hogy férfiaknak is vannak olyan helyzetek az életükben, amihez segítséget kérnek és ez mindennapos. Először is mindig, így most is elmondom, hogy nem láthatok más hozzátartozók fejébe, szándékaiba. Amivel elsősorban lehet foglalkozni az az ön hozzáállása, reakciója az ügyben és a lehetőségei. Szemlátomást szeretne ezen a helyzeten változtatni és megérteni a felesége motivációit. Ha a felesége nyitott, akkor egy külső szakemberrel kéne, akár együtt akár külön beszélgetniük a kialakult helyzetről. A válás a gyerek a válásban gyakran okoz bűntudatot a szülő számára és ezért túlkompenzál. Az is lehet, hogy olyan dolgokat lát a közös lányukban, amit önmagában is nehezen fogad el, vagy tényleg most már keményebb nevelési elveket vall, ám ezek csak teóriák. Még lényegesebb, hogy ami kialakult e-körül, az megoldódjon, hogy a te és az én gyereked metódusok, az egymás ellehetetlenítése a kicsik előtt súlyos játszmákhoz és krízishez vezethetnek – jól látja.


Elvált, 52 éves egyedülálló anya vagyok és úgy érzem kicsúsznak a dolgok a kezeim közül, ezért szeretnék segítséget kérni. Két gyermekem van, a fiatalabb értelmileg is sérült autista, de itthon él velünk, ő 22 éves a nagyobb fiam, aki szintén velünk lakik 26 éves. Miatta írok, soha nem volt könnyű vele, dacos, makacs volt kiskorától, a gimnáziumban is sokat lógott, ivott, most is hol van munkája, hol nincs, de ami a legjobban aggaszt, hogy mostanában egyre agresszívebb, szörnyen lefogyott és nem tudok vele szót érteni. A másik fiam gondozója a napközi otthonban javasolta keressek meg egy pszichológust, aki megmondja mitől változhatna meg! Nagyon kétségbe vagyok esve.

Kedves asszonyom!

Jól tette, hogy kért segítséget, de sajnos azt kell, hogy mondjam, hogy tovább kell mennie ez ügyben. A nagyobbik fia elképzelhető, hogy a most divatos és elérhető dizájner drogokat használja vagy az évek óta tartó alkohol és kicsit gyermeki felelőtlenségbe beragadt életmódja váltott ki nála valamilyen pszichózisos állapotot vagy átmeneti személyiségzavart. A fiatal felnőtt korban sajnos súlyosbító tényezők nélkül is előfordul, hogy öröklött vagy rejtett idegrendszeri, pszichés problémák előjönnek. Amikor van a fiának tiszta pillanata, próbáljon vele beszélgetni, még ha nehéz is nem vádlón és nem számon kérően, hogy mi lehet az állapota oka. Tudnia kell, hogy attól, hogy valaki esetleg szerhasználó és ez kiderül a családja számára, attól az illető még nem fog azonnal megváltozni, hisz számára még viselhető ez az életmód.

Amit Ön tehet, hogy felkeresi a közelükben elérhető valamelyik szenvedélybeteg ellátó helyének hozzátartozói programját, ahol segítenek a fiához való viszonyulásában. Érdemes olyan helyet keresnie, mint például Budapesten a Magadért Alapítvány, ahol családterápiával is megtámogatják a konzultációkat.

Minden problémás függőségnek más oka van, de az Önök családjában érdemes foglalkozni azzal, hogyan dolgozta fel a fia az öccsének a fogyatékosságát és, hogy fokozott figyelmet igényelt egész életében illetve vajon neki milyen szerepe van a családban, hiszen majdnem felnőttként is otthon él. Kívánom, hogy mielőbb javuljon a helyzetük!


A barátaim nem bírtak tovább hallgatni és azt mondták, hogy hívjak fel egy lelkisegélyt vagy menjek pszichiáterhez vagy pszichológushoz. Igazából az sem tudom, melyik mit csinál, de nem hiszem, hogy szerelmi bánattal foglalkozna, mint ami nekem van. Mindegy írok erre az oldalra ez a legkevésbé ciki.

Szóval 27 éves vagyok és mindig idősebb, béna pasik tetszettek, tetszenek.

Volt már művész pasim, akit én tartottam el, vagy gazdag, befolyásos és csúnya, de én igazán szerettem. Én igen, de ő nem. Ezt nem tudom megemészteni és azt sem, hogy miért történik ez velem újra és újra. Ráadásul a barátaim kezdik sorra megtalálni az igazit, nekem még állandó munkám sincs és ha nem buliziok éppen akkor eléggé a padlón van a hangulatom. Menthetetlen vagyok igaz? Egy csabai lány.

Kedves csabai Lány, örülök, hogy írt!

A barátai valószínűleg arra céloztak, hogy újra és újra ismétli önmagát nem csak szavakban, hanem a választásaiban és a cselekedeteiben is. Ezzel nincs egyedül és lehet rajta változtatni ha szeretne.

Jelen esetben nem szükséges ehhez pszichiáter, aki komolyabb érzelmi és személyiség zavarokkal foglalkozik és szükség esetén gyógyszert is felírhat, azonban érdemes lehet egyéni terápia vagy önismereti csoport formájában pszichológushoz fordulnia, hogy nagyobb rálátása lehessen a saját döntéseire, érzelmeire. Biztos oka van annak, ha valaki mindig ugyanazt a típust választja, ha tudattalanul olyan társsal köti össze magát, ahol kicsi az esélye a komoly, perspektivikus kapcsolatnak. Nézzen körül a módszerek széles választékában. A leírtak alapján javaslom a pszichodrámát, a családállítást, vagy az egyéni terápiát önnek.


Tisztelt Szakértő!

Lányom 16 éves és azt vettem észre, hogy szinte egyáltalán nem eszik, bő ruhákat hord és szinte árnyéka önmagának. Először azt hittük drogozik, de amikor rákérdeztünk azt mondta, hogy le akar fogyni, mert idézem:”undorítóan nagy”. Ezen nagyon megdöbbentünk, utánanéztem, hogy van ilyen betegség vagy zavar. A körzeti orvosunk pedig azt mondta, hogy menjünk vele a pszichiátriára, mert ez a fejében van. Mit tegyek? Nem akarom rossz helyre vinni vagy megijeszteni a gyerekemet! Egy aggódó anya.

Kedves Édesanya!

Az orvosuknak igaza volt ez egy nagyon komoly (érzelmi), (evés) testkép zavar, és mint annyi mindenben ennek is van pszichiátriai vonatkozása. Általában a lányok betegsége” és nagyon komolyan kell venni, sajnos végzetes kimenetele is lehet. A kiváltó okokról eltérő a pszichológia különféle irányzatainak a véleménye: van amelyik a felnőtté válástól való félelmet, van amelyik a szülők közötti párkapcsolatot, valamelyik a nőiesség elutasítását és van amelyik az óriási társadalmi megfelelési kényszert helyezi a fókuszba.

A lényeg most azonban a sürgős beavatkozás. Első lépésként mindenképp egy erre specializálódott szakemberrel vegyék fel a kapcsolatot, aki segíteni fog a helyzetet kezelni, mind gyakorlatilag, mind érzelmileg.

Valószínűleg szükség lesz a család összefogására és az érzelmi erőforrások mobilizálására. Ne feledjék ez önöktől is sok energiát kíván majd meg, keressenek időt töltődni és javaslom családterapeuta közös felkeresését is.


Kedves Anikó! A családom miatt fordulok magához. A fiam józan gondolkodású, kedves gyerek volt mindig is, azonban most, hogy megnősült minden megváltozott. A menyem soha nem szimpatizált velem és én sem ővele. Szerintem irányítja a fiamat, nem szereti, ha meglátogat, együtt pedig soha nem jönnek. Ebbe már valamennyire bele is törődtem, most azonban várandós, méghozzá ikrekkel. Azt mondta nem nekem szül unokákat, hanem maguknak teremtenek családot. Én megijedtem és nem is szeretnék tovább harcolni vele. Azt írta van megoldás mindenféle helyzetre, az enyémre van?

Asszonyom, a nyitottsága és kezdeményező készsége már eleve a megoldás felé visz meglátásom szerint. Lehetne most boncolgatni, hogy a fia valószínűleg hasonló karakterű feleséget választott, mint az édesanyja és hogy két dudás nehezen fér el egy csárdában vagy esetleg a saját nehezen elfogadott tulajdonságait fogadja el ön nehezen a menyében. A leválás is nehéz és az anya fiú kapcsolat, mindig is erős kötelék volt és ne aggódjon az is marad. Az új asszonynak azonban valóban egy új családot kell megteremtenie igaz nem mindegy, hogy milyen eszközökkel.

A fiával tud erről a kérdésről higgadtan beszélgetni? Vajon mit reagálnának, ha ön őszintén elmondaná nekik az érzéseit, elvárások nélkül? Azt, hogy békét szeretne, hogy az unokáival szeretne lenni. Jó lenne, ha el tudnának menni akár csak egy két alkalommal egy családterapeutához együtt vagy egy mediátort behívni a beszélgetésbe.

Ha mindez nem működne egy valamit biztos meg tud változtatni és az a saját maga hozzáállása. Lehet ehhez is hasznos lenne akár egy pszichológushoz elmennie. Ha ön változik, akkor lassan, de biztosan a környezete is fog.


Egy kis faluból keresem. Hatvanhat éves vagyok és a férjem 42 évi házasság után a múlt évben elhagyott a szomszéd házban lakó özvegyasszonyért. Azt hiszem akkor megszakadt a szívem. Azóta sem találom a helyemet, csak emésztem magam és őket lesem. Nem látogatom az unokáimat, elutasítok minden meghívást, nézegetem a közös képeket és sírok. A lányom szerint tovább kéne lépnem, vonzó, kedves embernek mondanak és szembe néznem a valósággal, hogy azok az urammal már az esküvőt tervezgetik és a válásunkat. Napról napra fogy az erőm lassan nincs kedvem felkelni sem reggel.

Tud segíteni, hogyan győzzem meg a férjem, hogy jöjjön vissza?

Kedves Asszonyom! Őszinte leszek, abban nem tudok segíteni, hogy a párja visszatérjen Önhöz, legalábbis konkrét módon nem és közvetve is kétséges minden szakítás végkimenetele. A levele néhány része aggasztó és szeretném kérni, hogy keresse fel a körzeti orvosát és beszéljen neki a kedvtelenségéről, levertségéről, mert egy elhúzódó krízis, gyász okozhat depressziós tüneteket illetve konkrét depressziót is, amire oda kell figyelni.

Akárhogy is lesz a férje biztos, hogy valamiben változott, valamit másképp lát a kapcsolatukban, ezért bátran merjen ön is változni. Az, ha például elengedné a fájdalmát, a szenvedését még nem jelentené azt, hogy teljesen le kell mondania a férjéről a közös emlékeikről vagy a reményről. Tegyen meg annyit, amennyit elbír, de tegyen magáért, a szeretteiért. Erre a legalkalmasabb segítség a gyász feldolgozás pontosabban a veszteség feldolgozás. Erre csoportokat és egyéni terápiát is igénybe lehet venni és kimondottan vannak válófélben, szakításban lévő emberek számára is. Ott megértik az érzéseit és támogató közeget találhat.


Üdvözlöm!

Kétségbeesett szülők vagyunk!! Kisvárosban élünk, ismernek minket, reméljük tud nekünk gyorsan és érdemben válaszolni! Miből tudhatjuk biztosan, hogy a lányunk drogokat használ? Mik a tünetek? Egy éve költözött fel a fővárosba miután kitűnően diplomázott a jogi karon. Az irodában, ahol gyakornokként dolgozik megismerkedett egy fiatalemberrel, aki szerintünk teljesen negatív hatással van rá. Egyre kevesebbet jön haza, azt mondja, hogy a főnöke sok munkát ad neki, de mi ezt nem értjük. A szomszédok, rokonok is kérdezgetik, hogy mi történt, hisz 27 éves koráig minden időt velünk töltött a kislányunk. Kérem segítsen!

Kedves Szülők! Az első, ami feltűnt a levelükben, hogy még mindig kislánynak nevezik a gyermeküket, ami érthető is, hisz önök számára örökre az marad. A kommunikációjukban is megváltozott valami vagy meg tudják kérdezni tőle, hogy mi a távolmaradás oka? A fiatalemberrel találkoztak már?

A szerhasználat tüneteit nehéz lenne itt most felsorolni és önök csak a hosszú távú hatásokkal találkoznának, azokat pedig ha lennének – biztosan észrevennék. Fizikai és viselkedésbeli változásokra gondolok, amik nem a távolmaradásban merülnek ki.

Bízzanak a lányukban, aki kimondom felnőtt és éppen most repült ki a családi fészekből.

Segítsenek neki ebben, támogassák őt és a választásait. Ez a folyamat jár gyászmunkával is és újból ki kell találniuk magukat kettesben, de ne szűkítsék le az életüket annyira, hogy csak a lányukra várnak. Ez számára is nagy teher lehet.


Itt élünk vidéken a férjemmel én 41 éves vagyok ő 42. Én eladó vagyok tanuló korom óta, a párom azonban évek óta nem dolgozik és az elmúlt két évben erősen ivott is. Közben az orvosunk segítségével egyszer-egyszer abba hagyta, de mindig pont amikor dolgozni kezdett valahol szinte az első nap lerészegedett.

Azt állítja, hogy akar dolgozni, de én már nem tudom, hogy mit gondoljak és azt sem, hogy kitartsak-e mellette.

Örülök, hogy írt! Sajnos kevés alkoholfüggő hozzátartozója mer tanácsot kérni, pedig van segítség. Az is becsülendő, hogy a férje legalább már a körzeti orvosához eljutott, és ahogy írja valamennyi belátása is van a saját szenvedélyére.

Nagyobb baj, hogy azok a helyek, ahol felkészült szakemberek várják az alkoholistákat és a hozzátartozóikat már kevésbé ismertek. Javaslom, hogy érdeklődjön a lakóhelye közelében, akár keressen rá az interneten, hol találnak ilyen ellátókat. Fontos, hogy Önnek, mint hozzátartozónak érdemes külön elmennie és beszélgetnie arról, hogy mit jelent ez a helyzet Önnek, meddig hajlandó támogatni a párját, mi az a viselkedés, amivel esetleg akarata ellenére fenn tartja az ő alkohol függőségét?

Másrészt, amit leírt egy ismert jelenség. A gyógyult szenvedélybetegen nagy a nyomás, hogy helyt tud-e állni az új munkahelyén és kialakul egy ördögi kör… A nagy nyomás miatt iszik egy kicsit, ettől a dolgok rosszabbra fordulnak és estére már újból teljesen elázik. A gyógyulást mindenképpen egy pszichés támogatás kell, hogy kísérje. Ez lehet pszichológus, szociális munkás vagy egy önsegítő csoport a közelben.


Az unokám bíztatására írok, azt mondta itt kaphatok tanácsot a bajaimra névtelenül is. Eléggé szégyellem magam, hogy másokhoz kell fordulnom, egész életemben megoldottam mindent egyedül, sőt mások segítségére voltam. Három éve mentem nyugdíjba addig minden nap kora reggeltől, estig dolgoztam. A férjem már fiatal koromban meghalt, nem volt senkim kitöltötte az időmet, hogy taníttassam a gyerekeimet és ellássam őket. Pár évvel ezelőtt találtam egy férfit, aki csodálatos ember, anyagilag sincs gondunk, szereti a családomat. Végre boldog lehetnék, de nem vagyok. Egész nap feszült vagyok, bíztatnak, hogy pihenjek, de úgy érzem, haszontalan vagyok és kezdek egyre morózusabb lenni. Lehet ezen segíteni vagy törődjek ebbe bele? Köszönöm szépen!

Kedves Asszonyom! Ha tehetném, most megölelném, leültetném, felpolcolnám a lábát, de az unokája törődéséből arra következtetek, hogy mindezt Ön megkapja így vagy úgy.

Sőt ez lehet az, amit nehéz elfogadnia annyi átdolgozott év után, amikor szinte a vérévé vált, hogy nem lazíthat, hogy akkor jó anya, ha mindent megad a gyermekeinek. Úgy látszik eljött az idő, hogy minden, amiért küzdött, kitartott meghozta a gyümölcsét. Tudom könnyű mondani, hogy bátran egyen ebből a gyümölcsből, mert joga van hozzá, de most bíznia kéne Önnek is úgy a környezetében, ahogy ők támaszkodhattak magára. A gyermekei önálló felnőttek lettek, a párja szereti, támogatja és valamiért ezt mégis nehéz elfogadnia.

Talán azért, mert eddig annyira önzetlen volt, hogy saját magát mindig háttérbe helyezte. Itt az ideje, hogy megkérdezze, mit szeretne, minek örülne, mi az, önnek okoz örömöt? Higgye el, hogy a szeretteinek az is segítség, ha nincs rajtuk az a teher, hogy csak őértük élt és mer örülni az életének, tud nekik nemet mondani és szereti ezt a világot, amibe nevelte őket. Ha ragaszkodik az anonimitáshoz, de szeretne még beszélgetni erről valakivel, ajánlom a Délután-telefonszolgálat vonalát.


Üdvözlöm, 37 éves férfi vagyok és elbizonytalanodtam az életcélommal, életvezetésemmel kapcsolatban. Sokáig voltam szerhasználó, a húszas éveim végén érettségiztem le, pár évvel ezelőtt nősültem csak meg és lettek gyerekeim illetve kezdtem el egyetemre járni. Mivel nekem nincs még végzettségem a feleségem jár el dolgozni és én vagyok itthon a gyerekekkel. Két lány, nagyon szeretem őket és amit a többi anyától hallok a játszótéren, hogy nem tudnak magukkal mit kezdeni otthon és már visszamennének dolgozni úgy érzem nem igaz rám, mégis egyre inkább azt veszem észre, hogy szorongok, minden és mindenki idegesít, leginkább sajnos a feleségem. Mit tehetnék, hogy ne boruljon fel minden körülöttem?

Gratulálok, mind az életében elért nagyszerű változásokhoz, mind a kispapasághoz, amiről ilyen szépen ír. Jó lenne, ha sokkal több édesapának lenne módja otthon maradni akár kis időre is a gyermekeivel.

Sok mindent nem tudok Önről, de érdemes átgondolnia, hogy mikor elkezdte ezt a komoly fejlődést az életében, akkor milyen célokat tűzött ki maga elé, adott-e magának elég időt arra is, hogy érzelmileg utolérje magát? Ezalatt azt értem, hogy nagy dolgokat ért el, megáll-e néha és megveregetheti a saját vállát vagy csak hajtja magát előre? Mert akkor, ha nem is úgy, mint az anyukáknak a játszótéren, de más módon kevés lehet a tempó. Másrészt ez az az életkor, életszakasz, a fiatal felnőttkor vége, mikor elkezdődik egyfajta számvetés, hogy „mit értem el”, „mit hoztam létre”? Önnek szép családja van, végzettsége, tanul és ami sokaknak ilyenkor már nem adatik meg fejlődik. Az viszont lehet, hogy férfiként már nehezen viseli azt, hogy a felesége az eltartó fél otthon, ezért is lehetnek az indulatai felé. Érdemes lenne közösen elgondolkozniuk azon, hogy hogyan is élik meg ezeket a szerepeket és miben tudnák egymást támogatni. Akár egy coach segítségével már egy alkalom alatt kitűzhetik újból azokat a célokat, amelyek segítenek tisztán látni, hogy miért is küzdenek nap, mint nap. Amennyiben a szorongása erősödik vagy nem múlik el javaslom forduljon szakemberhez.


Három gyerekes anyukaként, eléggé megijedve írok. Legnagyobb fiam 7 éves és egy költözés után új iskolába kezdett járni. Már az első nap azzal fogadtak, hogy az igazgatónak kellett beszélni a gyerekemmel, hogy öltözzön át testnevelés foglalkozás után, de pár hét múlva már az osztályfőnök egy pedagógiai véleményt nyomott a kezembe és közölte, hogy jelentkezzünk a helyi Nevelési Tanácsadóban, ahol a pszichológus megvizsgálja Tomit, mert ez így nem mehet tovább, hogy nem fogad szót az órákon. Próbáltam megkérdezni mire gondolnak pontosan, de azt a választ kaptam, hogy ez egy igazán támogató iskola, ezért is küldik azonnal szakemberhez a fiamat. Nem tudom, mit gondoljak, Tomi otthon teljesen “normális”. Most vigyem el egy pszichológushoz, aki leírja, hogy bolond és egy életre megbélyegzik? Mire számíthatok a vizsgálaton? Köteles vagyok elmenni? Köszönöm!

Kedves Édesanya! Megértem az ijedtségét, leginkább abban az értelemben, hogy olyan visszajelzéseket kap a fiáról, amelyek eddig nem merültek fel vele kapcsolatban és olyan helyre irányították, ami ismeretlen Önnek. Azt is el tudom képzelni, milyen nehéz lehet kvázi ismeretlen emberektől mindezt fogadni, egy olyan tekintély alapú intézményben, mint amilyen sajnos egy iskola manapság.

Vegyük sorra az aggodalmait. Mint, minden környezetváltozás, a költözés is hatott valamilyen módon Tomira és úgy látszik ennek a hatása az iskolában mutatkozik meg. Valahol mindig kijön a feszültség, és ami a pozitív hír, hogy ez jó, sokkal egészségesebb, mintha magába fordulva kuporogna egy sarokban. Továbbá, írja hét éves, tehát az eddigi tanítója egy nagyon kedves vagy legalábbis fontos személy lehetett az életében, őt most elvesztette és alkalmazkodnia kell egy újhoz. Azt, hogy a kisfiú most feszült vagy így tünet az új helyzet ellen azt nem tudom megmondani, de abban biztos vagyok, hogy időre van szüksége és türelemre. Emellett támogatásra. Beszélgessenek vele sokat erről, teremtsenek olyan helyzeteket, ahol feltárhatja az érzéseit. Amennyiben úgy érzi, ez nehezen megy, akkor nyugodtan kérjen segítséget pszichológustól, családterapeutától. Fontos, hogy ennek a szakembernek a személyét joga van megválasztani.

Az iskolában hány emberrel beszélt? Érdemes esetleg megkeresnie az intézmény vezetőjét is, ha kérdései vannak az eljárással kapcsolatban illetve mérlegelje, hogy ez mennyire elfogadható önnek, hiszen még évekig ide fognak járni, ez a hely meghatározó lesz a mindennapjaikban. A gyerekeket egyik fél, sem a szülő, sem a pedagógus nem adhatja át a másiknak egy felszólítással, hogy szerelje meg, ez közös feladat!

A Nevelési Tanácsadóban pedig szeretném megnyugtatni nem bélyegzik meg az odafordulókat, sőt pont ilyen helyzetekben tudnak segíteni rátermett, kedves szakemberek. A pszichológus és a gyermekpszichológus pedig felmér egy helyzetet, elemzi, segít közösen megérteni egy adott viselkedést, és ha kell, segít megoldást keresni. Megnyugtatom, nem a bolondok járnak hozzájuk és természetesen nem kötelezhetik a vizsgálatra.